A fejleményekről eddig azért nem adtam hírt, mert nem dőltek el a dolgok. De nemrég norvég ismerőseim is megerősítették, hogy a kulturális miniszter eltökélt abban, hogy felszámolni készül a Norvég Közgyűjteményi Hatóságot (ABM-Utvikling). A nagy baj az, hogy ezt a közgyűjteményi szakmai és szakmapolitikai menedzselő intézményt nagy körültekintéssel hozták néhány évvel ezelőtt létre (mint ahogyan a szakdolgozatomban írtam is róla), most pedig a csak szócskán kívül szinte semmi értelmes érvvel nem állt elő a miniszter döntésének indoklásául. A norvég könyvtári civil szféra persze felemelte a hangját. Jogos véleményként fogalmazódott meg, hogy csupán azért, mert a Norvég Nemzeti Könyvtár élén a miniszter számára kedves, menedzserszemléletű vezető áll, nem kellene egy ígéretes menedzselési gyakorlatot kidobni az ablakon. Az intézkedés megakadályozását illetően tehát mondhatni teljes a szakmai konszenzus. A könyvtári feladatokat a Nemzeti Könyvtárba telepítik át, de például az eddigi közösen kezelt közgyűjteményi digitalizálási programok menedzselése és folytatása totálisan bizonytalanná vált. A múzeumoknak szakirányú tapasztalatok hiányában égető szüksége lenne a hatóság digitalizálási részlegének szakmai támogatására, amit a részleg munkatársai a nemzeti könyvtárba átkerülve nem tudnak az eddigiekhez hasonlóan biztosítani. A dán minta alapján, annak érvényességét az egész közgyűjteményi szférárára kiterjesztő menedzselési modellt tehát dilettáns politikai érdekek szerint készülnek megbuktatni. Most már csak a parlament állíthatja le a törvénymódosítást beterjesztő miniszter ámokfutását. Ennek valószínűsége azonban nem tudni mennyire reális. Megállapíthatjuk tehát, hogy a politikai hülyeség, s az egyéni hatalmi pozíciójú dilettanizmus ellen még a jól működő szakmai civil keretek sem tudnak mindig védelmet adni sajnos. A politikai ostobaság személyfüggő és földrajzilag semleges módon bárhol feltűnhet.
Új dániai blog nyílt a közkönyvtárak megújuló szakmai és társadalmi szerepkörének megtárgyalása céljából
A Dán Könyvtári és Média Hatóság szeptemberben új portált indított, bloggal és fórumokkal élve, belső szakmai és külső társadalmi konzultációs célokkal. El kell ugyanis készíteniük egy új, széles támogatottsággal bíró jelentést mely összegzi a könyvtári (szűkebben közkönyvtári) szférát érő kihívásokat, s számba veszi az ezekre adandó válaszlehetőségeket is. Tágabban pedig a történet a könyvtárak társadalmi pozícióiról, szerepvállalásáról szól. Arról, hogy milyen társadalmi célcsoportokat, milyen módszerekkel lehet elérni. Négy fő blog és fórum résztémát határoztak meg 1. Könyvtári funkciók, szerepkörök 2. A digitális könyvtári szolgáltatások világa 3. A digitális infrastruktúra 4. Könyvtári partnerség kívül és belül. A hatóság elnöke egyszerűen úgy fogalmazta meg a lényeget: Milyen véleménnyel, üzenettel tudsz hozzájárulni a dán közkönyvtárak jövőjének víziójához?
A digitális könyvtár s az új könyvtári szerepkörök kapcsán lényeges kérdésként vetődik fel, hogy az átalakuló társadalmi nyilvánosság (pl.közösségi portálok, mikroblogok) megjelenésére milyen válaszokat tud adni a könyvtáros szakma. S ezzel összefügg az is, hogy az új formák mennyiben hatnak ki a hagyományosabb műveltségelemekre, hogyan formálják át azokat. A hagyományos írásalapú műveltség milyen pozíciókat tarthat, illetve nyerhet meg az új nyilvánosságot használva? Mennyire válnak a könyvtárak maguk is a tömegmédia-tartalomszolgáltatói világ részévé, s az általuk készített tartalmak mennyire érik el a kívánt célcsoportot? Hogyan lehet bővíteni a jelenleg a könyvtárhasználatból önkéntesen kirekesződő társadalmi szegmensek felé? Ez utóbbival kapcsolatban egyébként a netmusik-ot említik, mint pozitív példát, ami számos olyan embert fordított más könyvtári szolgáltatások felé is, akik eddig kívül estek a könyvtárak hatókörén.
A digitális infrastruktúrafejlesztés és licencepolitika fejlesztésének kapcsán is vannak nyitott kérdések. Hogyan viszonyuljon egymáshoz a helyi könyvtári szint és a központi szolgáltatások? Milyen mértékig lehet (akár közvetlenül, akár hálózatszerűen) központosítani az infrastruktúra és tartalmi erőforrások fejlesztését? Mennyire van szükség központi szolgáltatási profilokra, s mennyire legyenek azok helyben testreszabhatóak? Szükség van-e kistérségeken átnyúló kölcsönzési modellek bevezetésére, s a virtuális kölcsönzés bővítésére, mennyivel csökkenthetőek ezáltal a helyi szintű egymással párhuzamos beszerzések? Mekkora helyi szintű beszerzési párhuzamosság engedhető meg az országos közkönyvtári hálózaton belül? A könyvtári integrált rendszerek kapcsán érdemes e minél nagyobb homogenitásra törekedni, ahol a szakmai előnyökkel szemben áll a monopolhelyzetével visszaélni tudó forgalmazó és fejlesztő piaci pozíciójából érdeke?
A következő nagy terület ami szóba került idáig az a könyvtári partnerség a tudásátadó, információs és tudástársadalom fejlesztői szerepkör szempontjából. Aalborgban a helyi egyetem számára a közkönyvtári fizikai tér és infrastruktúra jó alapot kínál arra, hogy intenzívebben megismertesse a tágabb helyi társadalmat a legújabb kutatási eredményeivel. Szándékukban áll emellett nyílt fórumokat szervezni aktuális fontossággal bíró kérdésekről az egyetem vezető oktatóinak, tudományos kutatóinak bevonásával. Szóba került még távolban élő, dolgozó professzorok virtuális előadásainak szervezése a könyvtári videokonferencia eszközök segítségével. Gondolkoznak még kiállítások s tudományos kísérleti bemutatók szervezésében is, például a klímaváltozás kapcsán. S a harmadik elemeként szolgál a tudásalapú együttműködésnek a felsőfokú szakképzés, felnőttképzés területe. A kistérségi közkönyvtári hálózatot nagyon jó eszköznek látják új képzési célcsoportok bevonásának segítésében, s együttműködő partnerként számítanak rá a képzéslebonyolítása kapcsán is.
Mindezekből is látható, hogy érdemes lesz figyelemmel kísérni ezt a párbeszédet, (azok számára, akik legalább egy kicsit tudnak olvasni dánul) s a végén majd az összefoglalást is. A tapasztalatokról szerintem biztos születik majd angol nyelvű beszámoló is.
Dán és magyar kultúrpolitika
Régen írtam már bejegyzést. Nem minthe nem lenne elég mondanivalóm, csak kissé összesűrűsödtek a feladataim. Múlt héten például egy fiataloknak tartott konferencián tartottam workshopot a könyvtári tartalomszolgáltatásokról. Amikor felkészülés közben áttekintettem az innovatív fejlesztések mögött álló kultúrpolitikai hátteret, rá kellett jönnmö, hogy ebben is ég és föld a különbség a két ország között. Kis hazánk kultuszminisztere közvetlen stábjával együtt végigreprezentálja egész Európát, mindenfajta kézzelfogható eredmény nélkül, miközben fenntartói felelőssége erősen hiányt szenved a nemzeti intézmények vonatkozásában. S akkor még igen eufemisztikusan fogalmaztam. Az önmaga szimpla túlélésére játszó tehetetlen és felelőtlen kormány egyik legnagyobb áldozata a magyar kultúra lehet. Nem arról van szó, hogy gazdasági válság közepette nem lehet a kultúrán spórolni. Vannak azonban olyan alapfeladatok amelynek biztonságos ellátását (pl az orvosi ellátáshoz hasonlóan) tűzön-vízen keresztül biztosítani kell, lehetőleg hosszabb távú koncepciók irányában. Nálunk pont erre nem jut, miközben a minisztériumi apparátus két kézzel szórja a pénzt a saját maga örömére és szórakoztatására.
Minap került a kezembe a Damnarks Biblioteker szakfolyóirat 2009/1-es számában egy interjú a dán kulturális miniszterrel. Ő külön bizottságot alakított a saját maga tájékozódása számára, hogy felmérje, hol segíthet a legtöbbet a könyvtári hosszútávú felhasználókat vonzó innovációs koncepciók megvalósulásában. Mindenki tisztában van azzal, hogy a könyvtárakat az olvasóik legitimálják. Kényes kérdésként merül fel mondjuk a fióókkönyvtárak bezárása. De emögött inkább szakmai koncepcionális viták vannak, mintsem öncélú pénzspórolási szándék. Az egyik fél siránkozik a polgárokhoz közeli egységek megszüntetésén. A másik fél a miniszterrel együtt azt mondja, hogy pár kilométerrel odébb összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon működő egységekkel találkozik a felhasználó, s ráadásul erősítik a bibliobusz szolgáltatást is. Tehát nem a szolgáltatások leépítése a cél, hanem azok átstrukturálása. menekülnek a jövőbe még annak az árán is, hogy ezért a jelenben nem kevés konfliktust kell felvállani. Írtam már a blogomban arról, hogy mennyire előtérbe került a könyvtár fizikai tereinek átformálása, az ifjúság információs szocializációja, a minden generációt érintő képzési tevékenységek. A miniszter kimondja, hogy a könyvtár oktatási-képzési intézményi jelleggel is bír. A gazdasági versenyképesség a tudástartalmak versenyképes átformálása szempontjából szoros együttműködés alakul ki a tudományos kutatói szférát, az oktatást és a kultúrát felügyelő államirányítási szegmensekben. Egységes éelmezési keretkekt próbálnak adni, pártolva a közkönyvtárak ismeretátadó tevékenységét, ahelyett hogy egymás közti presztízsharcokra fecsérelnék az energiát. Pont az a cél, hogy mind a pihenés, a társalgás a társadalmi fórum, mind az újszerű ismerettterjesztés formáinál fogva a könyvtár magához tudja kötni az embereket. Miközben miniszteri szinten is hangsúlyozzák, hogy könyv központi szerepe fennmarad a könyvtárak életében, csak éppen ez a hagyományos értékelvű szemlélet új szolgáltatások, ötletek segítségével találhat utat magának.
Pintér Róberttel beszélgettünk tegnap arról egy OIK-os szakmai konferencián, hogy a könyvtáros szakma túlélése elsősorban azon múlik, hogy az emberek felé sikerrel kommunikálhatóan fel tudják mutatni, hogy miért is van szükség a szolgáltatásaikra, s mivel nyújtanak többet mind a fizikai, mind a virtuális térben, mint más szolgáltatók. Azt hiszem, hogy északon nagyon jól dolgoznak azon, hogy megtalálják erre a válaszokat, mind a lokális, mind az átfogóbb nemzeti regionális szinteken. A könyvtár felvállal egy rejtetten (nem direkt módon) megjelenő társadalmi kohéziós szerepet azzal, hogy találkozási helyet, közös kulturális teret nyit a polgárok számára, ahol az életük dolgaihoz kötődő rengeteg kérdésre kaphatják meg a választ. Az iskolarendszeren kívül szervezetten, de jóval kötetlenebbül tanulhatnak új dolgokat,olvashatnak, kikapcsolódhatnak zene és filmek segítségével. A könyvtár egyszerre tudásközpont, oktatási tér, egyéni és közösségi élmény és rekreációs centrum. Ezt a komplexitást a maga valójában nincs más intézményrendszer ami nyújtani tudná. S akkor még hozzátehetjük azt is, hogy a könyvtár egyszerre egy lokális fizikai valóság és egy könyvtári virtuális hálózat a maga energiájával és 24 órás szolgáltatásaival, mely el tudja kísérni felhasználóját az otthonában is, miközben épületében helyhez kötött élményeket is nyújt. Egy itthoni keserű botrányra célozva pedig: Nem mindegy, hogy az olvasói igényekhez mérten úgy alakítok állományt, ha a pillanatnyi vagy tartós feleslegemet be tudja fogadni egy regionális alapú tárolókönyvtár rendszer, amihez bátran nyúlhatok, gyors hozzáféréssel, vagy magamra maradok az egyre kevesebb beszerzési pénzzel, hellyel és az átstruktúrálódó felhasználói dokumentumigényekkel. S emellett még az új dokumentumok beszerzését, digitális szolgáltatások megalapozását segíti a könyvtári hálózat egységes nagy piaci szereplőként való megjelenése. Hát a saját személyes élményeire is támaszkodva ezt az összefüggésrendszert látja át és segíti a dán kulturális minszter.
Míg itthon a juss a puszta túlélés, miközben a kultúrpolitika (mint az állami politika összes más ága) képtelen távlatokban gondolkodni, rövidtávú rögtönzéseivel pedig építeni keveset tud, annál többet rombol. A könyvtárak hosszútávú építkezéséhez, a szakma jövőjének formálásához pedig szinte semmit sem tud hozzátenni. A szakmai minisztériumi vezetés mentségéül azért azt fellehet hozni, hogy nagyon sok mindent megtettek amit lehetett a felemásan is de működő ODR-től az új könyvtárportál támogatásáig. De ezt mostanában már szerintem általában árral szemben a politikai és szakmai felsővezetés háta mögött sikerült megtenni, semmiféleképp az ő intencióik szerint, sőt inkább az ellenükre. A szakmai vezetésnek legfeljebb csak a kritikák befogadásának a hiányát lehet felróni, a felelőtlenséget nem. A politikai felelősség hiányára, a túlélésre való puszta játék felsővezetői és kormány szinten viszont életveszélyes helyzetet kezd ölteni…
Az átalakuló könyvtári fizikai tér elméletben és a valóságban
Boldog új évet minden kedves olvasómnak!
Dániában (de az egész északi régióban is) mostanában egyre inkább az kerül középpontba, hogy milyen módon formálják át a könyvtár fizikai tereit. A legújabb SPLQ szám ezt járja most körül. Ebben a bejegyzésben most Jens Thorhaugénak a Dán Könyvtári Hatóság vezetőjének bevezetőjére térek ki. Belőle itthon sajnos szinte biztos hogy szakmai közellenség lenne. Hiszen radikális szemléletváltást sürget, mondván, hogy a túlélés érdekében szakítani kell az állományközpontú szemlélettel. A dán könyvtári stratégia a tranzakcióktól a közösségi relációk felé való fordulásról szól. A fizikai könyvtárépület mint közösségi tér gyökeresen átformálandó, méghozzá nem csupán a nagy közkönyvtárakban hanem mindenütt. Tetszik nem tetszik olyan közösségi találkozóhelyet, dokumentum és médiakínálatot kell nyújtani a felhasználóknak, amiért szívesen ejti útba a könyvtárat. Persze felvetődik a kérdés, hogy ha az állomány, s a tágabban értelmezett tartalom menedzselése nem központi tevékenység, akkor mi kerül vajon a helyére? Erre úgy válaszol, hogy a könyvtárnak mindenütt jelen kell lennie szolgáltatásaival ahol az emberek előfordulnak: iskolákban, óvodákban, munkahelyeken, a szórakoztatás és a rekreáció helyszíneként. De ha a könyvtár szolgáltatásai egyre kevésbé függenek a fizikai helytől, akkor ez hatalmas lehetőséget nyújt a fizikai terek felszabadítására, átformálására, vonzóvá tételére. E tér egyszerre a tudás és a kultúra központja. Helye van benne a gondosan megválogatott szabadpolcos állománynak a régikönyves kiállításoknak. Emellett azonban ezzel egyenrangú szempont, hogy a tanulás s az egyéni inspirációk szerzésének is helyszíne legyen. Ahol mindig lehet valami érdekes dologról hallani, kipróbálni, beszélgetni róla, vagy szimplán csak informálódni a közösség dolgairól. A közösségi központ persze a szerző szerint is nagyon széles és elnagyolt definíció. Ezt nagyon erős helyi identitásképző tartalommal kell megtölteni. Ennek eltérő stílusai és összetevői lehetnek. Mindenesetre egy nyitott atmoszféra a cél, mely különféle módokon reflektál a szabad informácós hozzáférésre, az állampolgári létből fakadó információkra, a párbeszédre, az egyéni fejlődésre, művészeti inspirációkra és közéleti, kulturális reflexiókra. A fizikai térnek nyitottnak és áttekinthetőnek, élvezhetőnek kell lennie. A könyvtárba bevonulhat a mozi, a könyvesbolt, az új média különféle formái. Ezek aránya és megjelenésmódjai is részei az új stílusnak. De választható olyan forma is, hogy a könyvtár néhány szolgáltatásával kitelepül ezen intézményekbe, más fizikai terekben is megjelenik, mint a sajátja. A könyvtárosi stáb jelentősége pedig igencsak felértékelődik ebben az új relációban. A felhasználóbarát innovatív attitűd tölti meg élettel az intézményt akár fizikai akár virtuális szolgáltatásai révén. A jó atmoszféra még nem tökéletes körülmények esetén is létrejöhet. Ám igaz az ellenkezője is. A bezárkózás, a változásokhoz való ellenséges viszony a legjobban átformált tereket is értéktelenné teheti.
S nem csupán elméletben, a levegőbe beszélnek: Összeállítottam egy 2009-es naptárat a hjoerringi közkönyvtár újjáalakított belső tereivel. Ők arra helyezték a hangsúlyt, hogy gyermek és fiatal korosztályt minél nagyobb számban becsábítsák fizikailag is a könyvtárba. A képeket nézve megjelenik előttünk az a sok apró térszerveződési ötlet, amivel újjávarázsolták az épületet, mely az év könyvtára lett 2008-ban Dániában. A naptár innen tölthető le.
S még egy példa. A koppenhágai városi központi könyvtár vezetőjének Pernille Schaltznak 2008 októberi reykjaviki előadásából emeltem ki e szemléletes kis diát. Engem leginkábba régi 1989-es Fideszes plakátra emléleztet a stílusa, ahol Brezsnyev és Honecker voltaz egyik, egy fiatal pár pedig a másik oldalon csókolózás közben. Hát erről a minőségi különbségről beszélünk voltaképpen.
Dán tízpontos könyvtári ajánlás a jövő gyermekkönyvtáráról
Szintén a már idézett SPLQ számból az aalborgi kísérlet ismertetése után még egy adalék következik arra, hogy mennyire is komolyan veszik Dániában a gyermekkönyvtárak átalakulásának ügyét. A Dán Könyvtári Hatóság 10 pontos ajánlást bocsátott ki e tárgykörben. Anna Enemark a Hatóság munkatársa bevezetőjében még egyszer leszögezi, hogy a gyermekek kulturális élményhez juttatásának fontos része az irodalmi élményvilág, ám nem ragadhat le csupán ezen a területen a könyvtár. A gyermekkönyvtárnak haladnia kell a korral. S ezen nem csak azt értik, hogy gyermekek számára az egyéni használatot biztosító keresőrendszereket, portlokat kell kialakítani, hanem azt is, hogy a minket körülvevő audiovizuális információs formákban segíteni kell eligazodni a fiatal korosztályt. A személyes öntevékeny részvételre kell a hangsúlyt helyezni, hogy a nebulók társas kapcsolatok keresztül is szocializálódjanak az újfajta virtuális környezetben, s ne hagyják magukra őket. Egyben felmerül az együttműködési kötelezettség is az iskolai és a gyermekkönyvtárak között, amely számos fizikai és szemléletbeli gát lebontásával jár együtt. Felvilgosítás, tapasztalatszerzés és nevelés. Ez a három kulcsszó ami köré az egész szakmai anyag szerveződik. A gyermekeknek élményszerűen találkozni kell minél változatosabb módokon (vizuálisan, auditívan, multimédia környezetben) az őt körülvevő világgal. meg kell tanulnia feldolgozni az összes érzékeire rázuhanó információtömeget. Ehhez pedig az irodalmi élményközpontúság, s a köré épülő rendezvényszervezés önmagában bizony már kevés. Érdekes, furcsának tűnő és provokatív, válaszra ingerlő tartalmakat kell számukra felkínálni, hogy változatos tevékenységi formákban a saját élményeiken keresztül tudjanak szocializálódni az újfajta információs ingerekhez. Az iskolák kapcsán pedig kitér a cikk arra is, hogy nem csupán a hagyományos értékelés központú tanórai keretben kell e célokat megvalósítani. Olyan informális foglalkozásokra kell sort keríteni, amiben például a gyermekek egymás közt tanulják meg a játék közbeni szabályok tiszteletét. A könyvtár felaldata, hogy egyfajta hidat képezzen az informális tanítási módok, a könyvtári tevékenységek kapcsán önkéntes módon kialakuló diák hálózati közösségek s az iskola formalizált pedagógiai világa között. Átvállal pedagógiai feladatokat tehát, de hagyományos értelemben vett iskola soha sem lesz belőle!
Az ajánlások kiadását számos szakmai vitafórum, roadshow, széleskörű szakmai konzultációs folyamat előzte meg. S az új kompetenciák könyvtári implementálására felsőfokú könyvtáros továbbképzési programokat indítanak el. A könyvtár szocializációs szerpep kapcsán pedig számos ajánlás, útmutatás fog készülni még a jövőben.
Most pedig tekintsük át, hogyan összegezték az új kihívásokat ajánlások szintjén:
1. Az új kompetenciák új fajta tevékenységi formákat generálnak a könyvtárakon belül.
A könyvtáros közösségnek láthatóbbá kell válnia a világhálón, színesebb tevékenységeket kell a könyvtárakban szervezniük, s munkájuk közben mindenütt törekedni kell a felhasználókkal való dialógusra. Mindezek mögött az alapvetően megváltozó új információs világ, az újfajta társadalmi igények és elvárások, új kulturális szokások feltűnése húzódik meg indokként.
2. A könyvtári térnek izgalmasnak és inspiratívnak kell lennie.
Új design koncepciók kellenek a fizikai tér átalakítására, hogy az megragadja a gyermekek fantáziáját. Szeressen oda bemenni, aztán játszani és tanulni egyaránt.
3. A könyvtáraknak fejleszteniük kell világhálós szolgáltatásaikat.
Különös tekintettel vonatkozik ez a közösségépítő alkalmazások világára. A gyermekek számára új részvételi alapú virtuális terekekt kell létrehozni izgalmas és változatos erőforrásokkal.
4. A gyermekek játszanak- a könyvtárban!
A könyvtáraknak a játékot és a játékkultúrát kell tevékenységük központi szervező elemévé tenniük. Teret kell adni a játékhoz, a játékkészítéshez, minél változatosabb formájú és fajtájú játékoknak kell a fiatalság rendelkezésére állnia, a megfelelő partneri, tanácsadói szakértelemmel együtt.
5. A könyvtár az olvasási képességeket s az olvasás élményét nyújtsa a gyermekeknek.
Megmarad és továbbra is igen fontos tehát a hagyományos irodalmi képességfejlesztő, az olvasáskultúrát szolgáló, irodalmi élményekkel inspiráló feladatkör is.
6. Az együttműködés új formáinak és eszköztárának kialakítása az iskolai könyvtárak és a gyermekkönyvtárak között.
A két intézményi szférának sokkal szorosabban kell együtt dolgoznia a gyermekek érdekében. A közös munka lehetővé teszi a két intézményterületet jellemző egyedi kompetenciák szélesebb közös kibontakoztatását.
7. A könyvtárnak közösségi érzést kell sugároznia, még a kívülállók felé is. Ezen azt értik, hogy sokkal határozottabban kell nyitni a fogyatékossággal rendelkezők, hátrányos szociális helyzetűek, a nemzetiségek, bevándorlók, s általában mindenféle speciális helyzetű társadalmi csoport felé, hogy bennük is kisugározódjon a könyvtári közösség érzése.
8. A könyvtár támogassa a tanulást és a kulturális fejlődést.
A könyvtárnak támogatnia kell az összes formális és informális tanulási formát és tevékenységet, mely lehetővé teszi a gyermekek számára kompetenciáik megalapozását és fejlesztését, az írott szövegek, vizuális és audioalapú dokumentumok kódolását (feldolgozását), készítését és cseréjét tekintve.
9. A könyvtár érintse meg a gyermekeket.
Tevékenységeivel menjen házhoz hozzájuk szolgáltatásaival az óvodákba, gyermekmegőrző helyekre, iskolákba s egyéb gyermek és ifjúsági intézményekbe.
10. A könyvtár menedzsmentjének középpontjában a gyermek álljon!
A könyvtárak vezetői határozzák meg a prioritásokat a pénzt és az időt. Mindezen eszközök segítségével kell folyamatosan újragondolni, fejleszteni és a helyi viszonyokra adaptálni a gyermekek felé irányuló könyvtári szolgáltatásokat. Ahelyett hogy a gyermekek könyvekre vagy videojátékokra alapozott kulturális fejlődésére, információs igényeire, a szabad létezés, illetve a tanulás fizikai könyvtári tereire összpontosítanánk, új alapvető nézőpontot kell választanunk. A fejlődés fundamentuma ugyanis a tudástársadalmat tekintve az emberek képessége az információ előállítására, közvetítésére és cseréjére, függetlenül attól, hogy az milyen fizikai vagy digitális hordozón jelenik meg. Új kultúraformáló koncepció adhatja meg a fejlet könyvtári szolgálzatások alapját. Ennek tartalmaznia kell az információt, az élményt, tapasztalatot, az intellektuális és az érzelmi alapú tanulási komponenseket, egyaránt koncentrálva a hagyományos és az új információhordozók világára.
Az pedig csak jámbor óhaj, hogy mindezeken a magyar illetékesek is elgondolkoznak a még mindíg a könyv és rendezvényközpontúság és a kampányszerű időlegesség csapdájában lévő új eseménysorozatuk szervezése közepette. Miért érzi az ember sokszor úgy, hogy a vezérszavak jók, csak intellektuális tartalom és cselekvés nincs mögöttük? Itt a példa, hogy másként is lehet…
Linkek:
http://www.splq.info/issues/vol41_3/04.htm -az ajánlások összefoglalója az SPLQ-ban
http://www.bs.dk/publikationer/andre/fremtidens/index.htm Az eredeti teljes dán nyelvű változat a Dán Könyvtári és Média Hatóság portálján. Az ígértek szerint, hamarosan angol nyelvű összefoglaló is olvasható lesz majd. Addig is ott a fentebbi cikk.
A dán nyelv helyzete és a kulturális identitás
Érdekes összeállítást hallottam a nyelvek európai hónapja alkalmából a Deutsche Welle Radio angol nyelvű podcastjában. Az Inside Europe című műsor legfrissebb epizódja a nyelvi sokszínűséget járja körül. Ebben szerepel egy koppenhágai tudósítás, mely az angol nyelv egyre inkább előtérbe kerülő pozícióját taglalja. A folyamat két szinten jelenik meg. Egyfelől nő az anyanyelvi igénytelenség:Egyre több anglicizmus jelenik meg a köznyelvben és a médiában, olyan esetekben is, amikor rendelkezésre áll a megfelelő dán nyelvi forma is. Persze az angol nyelvű médiabulvár feliratozott, tehát a bulvárszocializációnakis fontos eleme az angol (ez főleg a kevésbé képzettek szempontjából lehet szerintem érdekes). Másfelől a gazdasági, üzleti életben és az egyetemi képzésben a globalizációs kihívások helyezik egyre inkább előtérbe az angol nyelvet. Mind a dán gazdaság főbb szereplőinek, mind a dán egyetemeknek globalizálódik a játéktere, ezzel együtt pedig az angol használata kemény gazdasági és tudományos versenyképességi tétellé válik. A dán nyelvért aggódó értelmiségiek attól félnek, hogy ennek következtében nyelvileg kettészakadhat a társadalom egy felsőbb, műveltebb, gazdagabb rétegre (felső és középosztály) melyet az angol egyre inkább a hatása alá von. Másfelől megjelennek a kevésbé tehetősek, a lecsúszottak, akiknél a dán marad a szinte kizárólagos érintkezés nyelve (azért mint ahogyan a szappanoperák., tv-show-k nyelve mutatja, azért ezzel is vigyáznunk kell… ). Nagy dilemma tehát, hogy a dán nyelv pozícióit milyen módon erősítsék e nyelvi-szociális szakadék kialakulásának megelőzésére, de úgy, hogy a versenyképesség se szenvedjen komoly csorbát. Eddig a riport-tudósítás kivonata, melyet bárki meghallgathat a http://www.dw-world.de/dw/article/0,2144,3651972,00.html címen.
A magam részéről annyit tennék hozzá, hogy szerintem az északi színház és filmművészet, az egyéb kulturális ágak, no meg a könyvtárak eredményesen lassíthatják a folyamatot. Az északi országok filmgyártása, csakúgy mint a könyvtári világ magas szintű integrációs jellemzővel bír, melyet a saját anyanyelvi kultúrák erősítésére használnak ki (a közösen gondozott projektek pénzügyi szempontok miatt igen hasznosak tudnak lenni, de a szemléletbéli jelentőségüket se felejtsük el). Itthon is meggyőződhetünk arról, hogy iskolás kortól kezdve milyen gazdag anyanyelvi tartalom és virtuális környezetek állnak az északi polgárok rendelkezésére a könyvtárak fizikai valóságán túl is. Ezenfelül a kortárs északi film és irodalmi kultúra (már amennyit itthon látunk belőle) kimagaslóan teljesít az emberi kapcsolatok, a mindennapi problémák, az élet komplexitásának ábrázolásában. Szerintem valahol ezeken a területeken lehet elkapni az angolosodó felső és felső-közép rétegeket. Ha a munkájuk mellett a kultúrájuk döntően északi jellegű marad, rengeteg meghatározó élménnyel a saját anyanyelvi kultúrájuk felé, akkor nagy baj már szerintem nem lehet. Ilyen szemmel is kell tehát nézni, amikor felhasználóbarát könyvtári fejlesztésekról, a felhasználók becsatornázásának lehetőségeiről írok. Bizony a kultúra, a nyelv megmaradásának szempontjából nem babra megy a játék. S ha már mostanában az európai nyelvi komplexitás pozitív értékei vannak a napirenden, a kultúra valódi súlyáról, arányairól, rétegzettségeiről, főszereplőiről, tovább örökíthetőségéről is érdemes talán elgondolkodnunk egy kicsit…
Tűnődések az MKE vándorgyűlés után
Most már leülepedtek bennem a szombathelyi vándorgyűlés eseményei, s eltűnődtem néhány dolgon. Kezdem a pozitívumokkal. A szervezők kedvesek, barátságosak, segítőkészek voltak. Soha nem furakodtak az előtérbe, ám mindig megtalálhatóak voltak, ha szükség volt rájuk. Sokszor jártam már Szombathelyen, azonban az egyházi gyűjteményekbe nem egyszerű bejutni. Alapos szakszerű vezetés kíséretében most alkalom nyílott rá, köszönet ezért is.
A lendvai kirándulás is jól szervezett profi módon zajlott. Közép-Európában igen ritka az olyan többnyelvű, s a nyelvek teljes egyenrangúságán alapuló könyvtári szolgáltatási környezet, mint amit ott láttunk (ETO szerint egymás mellett a szabadpolcos térben a magyar és szlovén nyelvű könyvek). Tudom, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. A magyar könyvtári ellátás központja nem a kisebbségi kulturális központként funkcionáló Lendva, hanem Muraszombat, állandó vita van a dokumentumbeszerzés volumenjének mértékéről, kevés a hely a régi könyvtárépületben. Mindezek mellett akkor is mintaértékű az ottani könyvtárosok munkája. S mekkora égés nekünk, hogy míg a közös szlovén integrált könyvtári rendszerben a feldolgozóknak csak a leírást kell átvenniük, s kiegészíteni a helyi állományadatokkal, a magyar nyelvű dokumentumok esetében sokszoros munka a feldolgozás, hasonló segítség reménye nélkül… Bár talán az új FITT szekcióban ismertetett magyar könyvtári portál ezen is segíthet majd. Akkor már nem csupán délnyugati szomszédunk központi és intézményenkénti könyvtári szolgáltatásairól lehet könnyen egységes képet alkotni.
Vándorgyűlésre tulajdonképpen elsősorban a közösségépítő jellege miatt jó menni. Sokat beszélgethetsz olyanokkal az ország minden pontjáról akikkel különben nehezen találkozol össze. Ennek, s a tavalyi vándorgyűlésnek a fényében, igen meglepő volt a szervezők azon húzása, hogy a német előadót a második napi plenáris ülés végére tették be. Tudható volt, hogy a másik két előadót egy szépszámú törzsközönség amúgyis meghallgatta volna. Sokaknak azonban az MMIK (gyermekkorom óta jól ismert) levegőtlen szűk padsorai között szinte megoldhatatlan lett kivárni a szakmai nóvumként ható idegennyelvű előadást. Míg az első két előadás után pedig épp a magyar előadók törzsközönsége párolgott el. Ezek után nem tartottam elegánsnak Pallósiné Toldi Márta igazgatóasszony részéről, hogy ki tudja milyen személyes érzékenységek által motivált sorrendösszeállításon alapuló, de mégiscsak szervezői hibát a résztvevőkre próbálta kenni. A népet (s a rendezvényhelyszínt) ugyanis nem lehet leváltani, a szervezők dolga épp az, hogy olykor a személyes szempontokon is túllépve, az adott térbeli szituációra figyelemmel a konferencia résztvevőit szolgáló előadás sorrendet állítsanak össze. Tavaly Szegeden sikerült, idén Szombathelyen nem. A hiba mindenesetre szerintem nem a résztvevőkben volt. S ez nem az (általam tényleg nagyrabecsült) személyek elleni támadás kíván lenni, csupán akadt egy szituáció amit rosszul kezeltek, de engem az lepett meg, hogy verbálisan milyen határozottan próbálták leverni ezt a résztvevőkön…
Nagyon jó játékokat találtak ki a szombathelyi Forrásközpontban, s tetszett a helyi könyvek vására is. Mindkét helyszínen érdekes könyvtári túrák zajlottak, sok hasznos információval a kulisszák mögül. Újra bebizonyosodott, hogy a közkönyvtárak egyik nagy kitörési pontja lehet a közhasznú információszolgáltatás, (a felsőoktatásiaké pedig a helyi oktatói, pedagógusi, kutatói és hallgatói közösség minél sokoldalúbb szolgálata.) Hiszen a berzsenyis tapasztalatok is arra utalnak rá, hogy pl. az adóbevallás problémakörével foglalkozó rendezvény olyan embereket tud becsalogatni a könyvtárba, akik kívül esenek a hagyományos szolgáltatásokkal, kulturális rendezvényekkel elértek körén. Kár, hogy úgy érzem, hogy itthon sokszor esetlegesen szerveződnek ezek, nem áll össze egységes koncepcióvá a felhasználók becsatornázása. S az is csak Magyarországon fordulhat elő, amit szintén a BDMK-ban hallottam, hogy büntetik a tanárt azért, mert középiskolai szinten a könyvtárban tart órát, vagy tanulmányi versenyre kíséri a diákját. Miután ez utóbbi tevékenységek nem számolhatók el a fizetett munkaidő terhére. Elég volt ez a roppant nagyeszű szabály ahhoz, hogy a középiskolai szféra kirekesztődjön a közkönyvtárak látóköréből. Amíg büntetlenül lehet ilyen antiszocializációs intézkedéseket magyarországon meghozni, addig sajnos csak tovább mélyül és egymást erősíti a könyvtárügy és az oktatás válsága. Hiszen a könyvtárak leendő olvasóikat veszítik el ezáltal, ha nem tudják odaszoktatni őket a könyvtári fizikai térbe, illetve nem kínálnak nekik virtuális szolgáltatásokat.
Sajnos túléléshez szükséges alapvető könyvtári paradigmaváltás szükségességéről megint csupán egyetlen, már idézett szekcióülésen esett igazából szó (no meg érintőlegesen a szerzői jogi keretekről és a digitalizálásás kapcsán felvetődő kihívásokról szólt Dippold Péter is a plenáris előadásában).
Szép dolog a könyvtári hagyományok ápolása, de akkor is kétségbeejtő valahol hogy pl. a társadalomtudomány szekció könyvtártörténeti szekcióvá alakul szép lassan át (deklarált szándékaik szerint is, hiszen minden következő évben is emléküléseket tartanának hajdani jelentős könyvtárosokról). Történelem tanári diplomával a zsebemben nem kell győzködni a hagyományápolás fontosságáról. Másrészt viszont épp társadalomtudományilag megragadhatóan indultak be olyan változások, amelyek alapvetően megkérdőjelezik és átértékelik a hagyományos könyvtári tevékenységeket. Új szolgáltatási dimenziók jönnek létre, újabb és újabb használói elvárásokkal. Északi példák alapján e blog jó része tulajdonképpen ezekből ad ízelítőt. A szakma érdekében tehát igen fontos lenne, hogy a Z Karvalics László-Pintér Róbert féle szcenárióelemzéshez kapcsolódóan mind többen ragadják meg az átalakuló könyvtári valóságnak azt a szeletét, mely számukra relevanciával bír. A FITT soha sem fog könyvtárszociológiai kérdésekkel, a könyvtárosi-felhasználói interakció mélységeivel foglalkozni, mert egyszerűen kívül kerül a hatókörén. Ez másokra várna.
Másfelől pedig igen provokatív lesz amit most állítok, de kiket is tudunk ünnepelni és példaként állítani a fiatalok számára a magyar könyvtártörténetből, nagy társadalmi súlyú az egész szakmát szinte megszemélyesíteni képes hiteles személyiségként? Míg szerencsésebb helyeken a Dewey-féle szabadpolcos rendszerre no meg a helyi autonóm kisközösségekre alapozva egy jól szervezett nyílt szemléletű angolszász típusú könyvtári rendszer jött létre (mely előbb nyíltan markánsan, ma már közvetettebb rejtettebb módon oktatási, nevelési, modernizációs funkciókat vállalt magára), s kitermelte a maga hőseit, nálunk a történeti fejlődés másként zajlott. Itt a porosz típusú könyvtárfejlődés lett a markáns, erős hierarchikus renddel, kevés kreativitással, innovációs készséggel, a könyvtáros hivatalnoki uralmával a felhasználó felett, a zárt állományok, tömörraktárak uralmával, egyfajta botcsinálta zászlóshajójaként az egymást követő totalitárius rendszerek oktatáspolitkai és kultúrpolitikai törekvéseinek. Szabó Ervin volt talán még az egyetlen, aki heroikus küzdelmet vívott még ezen út elején, hogy egy másfajta, az északi-angolszász modell felé hajló jóval szerencsésebb útra terelje a kialakuló magyar könyvtárügyet. Ez a küzdelem azonban sajnos az adott társadalmi-politikai, történelmi körülmények, sorozatos kataklizmák között nem lehetett sikeres. Utána pedig voltaképp a rendszerváltásig néma csend. A történettudományhoz hasonló (persze sokszor vitatott megítélésű) nagyságokat, Szekfű Gyulától, Kosáry Domokoson át Szűcs Jenőn és Ránki Györgyön keresztül Romsics Ignácig (hogy csak néhány nevet említsek) a magyar könyvtárügy nem tudott kitermelni magából. A legjobb esetben felbukkant néhány tudós bibliográfus, a könyvtárosképzésben iskolateremtő ám intézményén belül elszigetelt személyiség, jeles művelődéstörténészek (kiknek meglátásai a magyar kultúra új és legújabb kori európai viszonyrendszeréről, a centrumtól való távolságáról-közelségéről kevés emberhez jutnak el) s csupán ennyi. A magyar könyvtárügynek épp az talán az egyik legnagyobb baja, hogy potenciális pozíciója az információszolgáltatás, s a lokális identitások megalapozása terén, az állampolgárok információs igényeihez mérten igen alábecsült, kicsi a szolgáltatói aktív potenciálja. Szabó Ervin óta nem volt s ma sincs olyan személyiség aki ezt az újra és újra megújuló nyitott az állampolgárok felé forduló partneri és segítői-szolgáltatói szemléletet, mint őszinte szakmai ars poeticat maga súlyával képviselni tudná. Persze némileg önkényes ez az összevetés, hiszen a könyvtárosság sokáig mint szolgáltató- kiegészítő tevékenység így vagy úgy megjelent az emberek gondolataiban. Az a baj viszont, hogy a társadalmi átlagot tekintve csak igen esetlegesen. A könyvtárak léte, szolgáltatásai nem épültek bele szervesen a helyi közösségek életébe, sokszor az intézményi szakmai közösségek életébe sem, mint kevesebb vihart megélt szerencsésebb fejlődésű területeken (ezért is öröm ellenpéldákról pl. a balatoni strandkönytár kezdeményezésről hallani). Ha ezzel nem vetünk számot, megint csak homokba dugjuk a fejünket. Ma épp ez hihetetlenül nehéz volta a munkának, hogy míg máshol a változások szervesen épülnek rá, már meglévő szakmai és társadalmi szemléletbéli alapokra, nálunk ez jóval korlátozottabban valósulhat meg. S nem azt mondom, hogy lehetetlen megvalósulnia. De ahhoz egész másfajta paradigmák szerint kell gondolkodnunk mint amelyek a magyar könyvtárosság jó részét ( s nagyrészt vándorgyűlés munkáját is) áthatják.
Finn parlamenti könyvtáros a hagyományos és az online virtuális közösségek világáról
Az SPLQ 2007/2-es számából idéztem már korábban (dán vonatkozású cikkeket). Most viszont a Finn Parlamenti Könyvtár Tájékoztatási és Archiválási Részlege vezetőjének Kimmo Tuominennek az írása ragadta meg a figyelmem. Azzal kezdi, hogy a közösségi szoftverek fogalma előbb megjelent a tényleges online közösségek tömeges megjelenésénél. Egyfajta ernyőfogalomként szolgált minden olyan szoftveres megoldásra mely közösségteremtő, illetve bármilyen a közösségeket támogató funkcióval bír. A Könyvtár 2.0-t és a web 2.0-t kódszavakként határozza meg, melyek a közösségi hálózati környezet élő interaktív entitássá való átalakulásáról szólnak. Ám ez szerinte nem azonos azzal, amikor a közösségi média, vagy a p2p szolgáltatások, közösségi szoftverek társadalmi hatásmechanizmusát vizsgáljuk. A p2p szolgáltatás fogalmát úgy értelmezi, mint ami egyszerűen elmondja a felhasználónak, hogy milyen tevékenységbe is van voltaképpen aktuálisan bevonva. A fogalmak gyártói kevés gondot fordítnak arra, hogy hányfajta s milyen sokféle hazugságot lehet egyszerű fogalmi kódszavaik mögött elrejteni. Ebből vezeti le a szerző azt, hogy sokan az egész 2.0 dolgot egyszerű üres technológiai fanatizmust hordozó hókuszpókusznak tartják. Önmaga azonban úgy gondolja, hogy a 2.0 címke kutatói szempontból a könyvtár és web szavak mögé pakolva igenis képes kutatási témát meghatározni (például ha RSS feedek segítségével keres forrásokat). A Turkui Egyetemi Könyvtár pedig a Finn Tudományos Akadémia támogatásával most kezdett bele egy könyvtár 2.0 címkével meghatározott kutatási projektbe.
A szkeptikusok fő igazodási pontja lehet Finnországban a tamperei egyetemi professzor Leena Eräsaari a Helsingin Sanomat című napilapban megjelent 2007-es cikke. Ebben a szerző erős kétségeit fejezi ki aziránt, hogy egyáltalán magányos lehet-e bárki a neten. Az SPLQ cikk szerzője szerint azonban az előbb idézett professzor elfeledkezik arról a közösségépítő potenciálról, mely a 2.0 címke mögött rejtőzik. Amikor valaki chatel, vagy a Second Life virtuális világában barangol, közösségi szájtokon tartja kapcsolatot barátaival, akkor bár a valódi fizikai énjének megjelenése nélkül, de mégis egy humán közösség tagjává válik. S ez a közösségi tagság komoly identitásképző tényezővel bír. Mostanában sokat foglalkoztam a könyvtáros témákon kívül a nacionalizmus kérdéskörével, így különösen jól esett a cikk szerzőjének egy találó párhuzama. Ő ugyanis az Elképzelt Közösségek című (magyarul is nemrég megjelent) alapmű szerzőjét Benedict Andersont idézi, aki álvitának tartja at a kérdéskört, hogy mennyire valóságos vagy sem egy emberi közösség. Ha valaki valamilyen módon definiálja a saját maga közösségi hovatartozását, mint identitásának a részét, akkor nincs jogunk és okunk kétségbe vonni ezt a személyes választást. Anderson eredetileg ezt a modern XIX-XX. század fordulóján kulminálódó nemzeti identitásválasztások, váltások kapcsán írta le, de ugyanezzel az érvénnyel alkalamzható a mostani új online közösségekre is. Lám bizonyos tekintetben nincs új a nap alatt a közösségépítés jónéhány tényezője igenis megfogható a hagyományos nyelvezetű tudomány eszközeivel is! Másfelől viszont a szerzőnek az a megállapítása is érdekes, hogy amikor könyvet rendel az Amazonon, Wikipedia szócikkeit olvassa, vagy delicio.us-be menti a könyvjelzőit, akkor nem érzi magát semmilyen közösség tagjának, ellentétben a fent említett tevékenységekkel. Ez szerintem rámutat egyfajta érdekes köztes hozáállására is ezekhez a technológiákhoz, mert pl. a delicio.us-nek ezek szerint nem használja ki a közösségképző lehetőségeit (könyvjelzők megosztása barátokkal, tagek minősítése, s azok megosztása ismerősökkel stb.).
Eräsaari szerint két fontos közösségképződési alapfeltétel létezik. Először is kell egy olyan csoport, amelyet összeköt egyfajta közös közösségi tudat (erre utaltunk Anderson kapcsán is), másfelől egy fizikai helyet feltételez, ahol ezek az emberek találkozhatnak egymással, ami a terét adja ennek a közösségi identitásnak. A finn parlamenti könyvtáros viszont ennek kapcsán számos példát idéz arra a Mátrix-jelenség kísérőelemeitől a videokonferenciákon és a cyberpunk irodalmon át a Wii távirányítóig, hogy a fizikai jelenlét, illetve az azt közvetítő eszközök egyre fontosabbá válnak a virtuális világban is. Szerinte a közösségi definíciókat újra kell értékelnünk a fizikai és a virtuális tér, a lokalitás fogalmának forradalmi jellegű változása kapcsán. Új és új formákban jelennek meg a közösségi identitás megéléséül szolgáló terek ahol új és új módokon kapcsolódhat össze a fizikai és a virtuális jelenlét.
A cikk szerzője viszont amellett, hogy elveti Eräsaari túl szűk közösségi definícióját, felhívja a figyelmet, hogy a klikkesedés, a bezárkózás, vagy a szélsőséges rosssz szándékú antiszociális közösségek veszélye ugyanolyan súllyal jelenik meg mind a fizikai, mind a virtuális világban, amely közösségek komoly ideológiaképző és identitásképző szereppel bírhatnak (én teszem hozzá: ahogy a nacionalizmus elfajulása tette azt pl. anno a homogenizált nemzeti közösségeken belül). A közösségi szoftverek technológiáját zárt klikkek létrehozatalára is fellehet közösségépítés helyett használni- Mind a fizikai, mind a virtuális világ tele is van ilyen klikkekkel. H a közösségi szoftvertechnológia klikképzést szolgál, akkor nincs a hagyományos értelemben vett közösségépítő ereje.
A virtuális jelenléten, új identitásformákon túl különösen a gyermek és ifjúsági korosztályban igen fontos a könyvtári közösségteremtő fizikai terek szerepe is. Még azoka gyermekek, fiatalok is igénylik többségükben a közös fizikai együttlétet egymás történeteinek hallgatását, a moderátorként fellépő felnőtt könyvajánlatait, akik egyébként igen szofisztikált módon mozognak a virtuális világban. Én ezt fajta szükségként érzem egyfajta szocializációs összhang megteremtésére. Mindenesetre Tuuminennel együtt megállapíthatjuk, hogy számtalan típusú, szerveződésű közösség létezik egyre változatosabb térformákban, s sokszor nagy nehézségbe kerül magának a közösség fogalmának a meghatározása is, ti. hogy mi tesz közösségé egy közösséget.
Az egyének közössége-az individualista társadalmi szocializáció könyvtári evolúciós hatása
Elnézést kedves olvasóimtól. Szakdolgozat védésen és egyéb dolgokon kellett túllendülnöm, de most újra felveszem a fonalat.
Ott hagytam abba a szakmai témákat, hogy az SPLQ-ból szemezgetek. Mostanság már megjelent az ezévi első szám is, érdekesebbnél érdekesebb csemegékkel. Ezekből most a vezércikk kapcsán hívom fel a figyelmet egyre:
Barbro Wigell-Ryynänennek a finn Oktatási és Kultúrális Minisztériumi tanácsnokának vezércikke a társadalmi átalakulást járja körül könyvtári szemmel. Ebben az értelemben ő már könyvtár 3.0-ról beszél az új feszítő társadalmi paradigmák kapcsán. Fő megállapítása, hogy a szakma megszűnik pusztán közvetítő tevékenység lenni. A szolgáltatói szerep együtt jár a magába a tartalomszolgáltatásba való bekapcsolódással is. Miközben tudomásul kell venni, hogy maga a közvetítői szerep is változik. A könyvtárba érkező szűk szakmai témák iránt virtuális tartalmat kereső felhasználó sokal jobban benne van a témájában mint a könyvtáros, könnyedebben megtalálja segítség nélkül is a releváns információt. A hagyományos általános tájékoztatás szerepe viszont megmarad, sőt felértékelődik az online referensz szolgáltatások segítségével (p. amikor tényalapú eldöntendő kérdésre keresnek gyorsan választ). Ilyenkor az az első legfontosabb lépés, hogy helyesen kérdezzen a felhasználó. ha rosszul fogalmazza meg saját magának, majd helytelenül reprezentálja az őt foglakoztató információt, akkor még a 100%-ban megbízható forásokból sem kap helyes választ. (A szerző szerint a wikipedia pontatlanságát célzó bírálatok is sokszor ebből fakadnak). A kérdés formálása, tisztázása is adott esetben fontos könyvtárosi feladat). A személyre szóló online vagy személyes fizikai referensz szolgáltatás kapcsán gyakran egy egész csapat szükséges ahhoz, hogy feltárja a kérdés mélységét, s a megfeleő kontextusba illeszkedő válaszokat. A szakmai módszertan, az információs szervezetek hatékony működtetése az információ és a tudás szervezése és szétsugárzása, a keresési technikák módszertanának finomítása továbbra is fontos könyvtári kompetencia marad.
A szerző, Jean-Francois Lyotard téziseit idézi a posztmodern feltételeiről (1979-ből) s úgy látja, hogy ezek a kondíciók mára értek be igazán. A nagy általános szakmai narratívák megkérdőjeleződnek, helyére az egyéni értelmezési kísérletek özöne lép. Minden megkérdőjelezhetővé válik az adott egyén szintjén. Anthony Giddens a 90-es évek elején erre erősít rá azzal, amikor kifejti, hogy a poszt-tradícionális társadalom lényege az egyéni identitás felépítése, a bennünket érő benyomásokra adott egyéni reflexiók szabadságfokának drámai megnövekedése. A releváns válaszok megtalálása az egyént érdeklő kérdésekre ebben az értelemben személyiségépítő hatással bír, önálló egyéni világképet alapoz meg! A hagyományos narratívák rendszerén túllépő felhasználó két irányban nyitott így igazán:A kommunikációra, s a másokkal közös tevékenységekből fakadó részvételre. A könyvtárakra rázúdul az új típusú társadalmi viselkedésben, kommunikációban amatőrök áradata (ahogyan malíciózusan többen a szemantikus webet jellemzik).
A szöveg tehát szerintem rejtetten azt sugallja itt, hogy könyvtárnak igen erős szocializációs funkciókat is fel kell vállania ebben az egyénre szabott posztmodern információs világban. Fogódzót kell adnia mindenki számára az egyéni világkép, információs műveltség kibontakoztatásához.
A könyvtárosnak pedig a szerző szerint nehéz elfogadnia, hogy olyan területeken is együtt kell működnie a felhasználókkal, ahol a hagyományos szakmai kánon szerint egyenesen tiltott volt (sajnos konkrét példák nem kerülnek elő, szerintem itt is a tartalomszolgáltatásba való bekapcsolódásra célpz a szerző, a minden eddiginél erősebb, szinte társszerzős együttműködési kényszer lehetőségére). Ez utóbbit, pedig a könyvtárosok jó részének nehéz a saját személyére vonatkoztatva megemésztenie.
Ráadásul folyamatos versenyfutás zajlik az idővel. Ahogyan ma a wikik, mint kollaboratív alapú közös tudástárak készítése a nagy divat, a jövőben könnyen hárrérbe szoríthatja azt is valamely új átütő újdonság. A könyvtár képtelennek tűnik sokszor arra, hogy ezt a dinamikus változásfolyamot követni tudja. Akkor viszont a következő kérdések vetődnek fel: Szüksége van-e a könyvtárnak egy ilyen rohamosan átalakuló környezetben hosszútávú túlélési stratégiára, lehet-e egyáltalán alkotni ilyet? Mi a magja a könyvtárosszakmai tudásnak, s hol jelenik meg e magtudáshoz képest a hozzáadott érték? Milyen pozíciókat kell a szakmának védenie, s melyeket kell feladni az előrelépéshez? Perszonalizált szolgáltatásokkal, egyénre szabott szolgáltatási profilok kialakításával a könyvtárnak új társadalmi alapfogalmakhoz kell alkalmazkodnia. Így találhat magának kitörési pontokat.
A hazánkban lezajlott a LIBER (európai egyetemi és tudományos könyvtári szövetség) által rendezett könyvtárépítészeti konferencia OSZK-s ülésszaka is voltaképp ebben a keretben mozgott. Hallottunk arra is dán példát, hogy az olvasók a leendő új koppenhágai bölcsészkari könyvtárban a szabadpolcos terek csökkentését igénylik (a gépi visszakeresés és a raktári szolgáltatások hatékonysága folytán) a közös tevékenységeknek teret adó közösségi terek rovására. A felhasználók egyre inkább komplett munkahelyi környezetet, informatikai infratruktúrához való hatékony kapcsolódási lehetőséget követelnek maguknak, ergonomikus és esztétikus berendezéssel. (S ebben a már a laptopok növekvő száma miatt a helyi munkaállomások száma radikális növelésének szükségessége sincs benne! Annak ellenére, hogy persze mindenütt igénylik a munkaállomásokkal ellátott kutatói-tanulói tereket is!) Mind hangsúlyosabb probléma az elmélyült kutatás terepéül szolgáló csendes egyéni kutatói tér, illetve az agóra szerű közösségi terek elhatárolása. Tipikus példája kétfajta, egyaránt legitim emberi igény tükröződésére: egyéni munka-csoportmunka plusz a közösségi információt cserélő és kikapcsolódó együttlét lehetőségei.
Úgy tűnik tehát, hogy az individualizáció, s az ebből fakadó újszerű szocializációs formák alapjaiban rengetik meg a hagyományos nagy tudományos narratívákat és az ezek információs eszközrendszerére és igényszintjére felépült könyvtárügyi szolgáltatói rendszert. A súlyos társadalmi paradigmaváltáshoz való alkalmazkodás elmulasztása a múlt zárványa szerepére ítél, a túlélhetetlenség perspektívájával együtt.
A könyvtár új ruhája és a régi könyvtári márkanév
Zárásként az idei évre a nemrégiben megjelent SPLQ 2007/4 számából fogok szemlézgetni. Első hosszú összefoglalóm a társadalom könyvtárképe és a könyvtári megújulás kölcsönhatásaira mutat rá:
Az aktuális vezércikk szerzője az északi könyvtárügy egyik vezető alakja, a Dán Könyvtári Hatóság élén álló Jens Thorhauge. Írásának apropóját első angolul publikált (a skandináv közkönyvtárügy új trendjeiről szóló) könyvének húsz éves jubileuma adja. A mű egyébként beszámolója szerint nem mondott sok újat az angol és amerikai olvasóközönségének inkább szerzőjének ismertségéhez járult hozzá, megadva nemzetközi publikációinak alaphangját. Tíz évre rá Kelet és Közép-Európa könyvtárügyével való ismerkedésekor is az tette rá, a legmélyebb benyomást, hogy egyetlen könyv édeskevés a könyvtárak társadalmi imázsának megváltoztatásához. S ennek az imázsnak a kapcsán szerinte szinte még mindig ugyanott tartunk, mint 10-20 évvel ezelőtt.
A társadalomban élő általános könyvtárkép egyáltalán nem tükrözi vissza a realitásokat- véleménye szerint még Dániában sem. Azért a közszféra innovációs teljesítményét tekintve ott magasan vezet a könyvtári szféra, ám amikor a könyvtárképről beszélünk, még mindig ott marad a könyv mint a könyvtár bélyege, s a brand részeként nem jelennek meg az új innovatív tevékenységek. A fő kihívás ezzel kapcsolatban az, hogy a hagyományos márkanévre alapozódó tradicionális szolgáltatások gyorsabban és nagyobb ütemben vesztenek használókat, minthogy azokat az új könyvtári tevékenységek be tudnák csatornázni. Így az összmérleg társadalmi szempontból minden innovatív tevékenység ellenére negatív, hiszen csökken az intézmények felhasználóinak száma.
A társadalom többségének minden nagyobb kampány ellenére sincs fogalma a legális könyvtárak által nyújtott zeneletöltési lehetőségekről, vagy a heti 88 órában rendelkezésre álló e-mail és chatalapú tájékoztató szolgáltatásokról. S akkor még nem is beszéltünk a könyvtárak fizikai tereiben zajló házifeladat megoldást segítő diákklubokról, az internet felhasználói alapképzés egyéb módozatairól ( pl. készítsd el saját honlapod a könyvtárban), vagy a már az informatikáért rajongókat szolgáló szakkörökről, s egyéb társadalmi tevékenységekről.
S hogy mi ebből a szerző szerint a tanulság? Történeti folyamatában kell látnunk a dolgokat. A könyvtárak s a könyvkultúra fejlődése által évszázadok alatt megalapozott könyvtárkép megváltoztatásához alighanem megfeszített munkával töltött legalább évtizedes időtávlat szükséges.
Thorhauge ezt követően rátér a lehetséges magyarázatokra. Például arra, hogy a hibridkönyvtár megújuló tevékenységi körét általában nem tükrözi vissza a hagyományos könyvtároló funkciókat erősítő belsőépítészeti enteriőr (érdekes kapcsolata ez a könyvtárépítészetnek s a márkanévépítő menedzsment technikáknak!). S ha ehhez hozzájárul még jelentős számú könyvtáros szemléletváltásának elmaradása, akik még mindig gyűjteményközpontú és nem felhasználó orientált szakmai attitűddel bírnak, akkor nyilvánvalóak a következmények is. De lehet mégoly nyitott a felhasználó felé a könyvtáros, ha az ő és a felhasználó emberek fejében nincs világos vízió a jövő könyvtáráról. Legtöbbször trendekről, részterületekről esik csak szó, s a töredékes kép nem áll össze egységes vízióvá! Márpedig amíg nincs széleskörűen elfogadott és a felhasználók felé egosztható közös tudásunk arról, hogy merre, hová, hogyan kívánunk haladni, addig a konzisztens marketingstratégia felépítése is rendkívüli nehézségekbe ütközik.
Thorhauge a nyilvános könyvtárak 22-es csapdáját a következőképpen ábrázolja: Hagyományos nézet szerint a kölcsönzések száma növekvő száma a könyvekre alapozódó kölcsönzőkönyvtári sikeresség záloga. Mostanság viszont, amikor az emberek több könyvet vásárolnak, mint valaha a történelem során, ezt már nem lehet a sikeresség alapkritériumának tekinteni.
A sikeresség zálogai mostanság azokkal a társadalmi hatásokkal mérhetők, melyeket az új webes és fizikai épülethez kötődő könyvtári tevékenységek indukálnak. Demokratikus társadalmaink létérdeke a civil társadalom erősítése, s ebben az új könyvtári tevékenységekre kulcsszerep vár. A hagyományos könyvtári információs és szabadidős tevékenységek bár megőrzik fontosságukat, a stratégiai hangsúly egyre inkább a támogató, segítő, tevékenységre inspiráló szolgáltatásokra esik (oktatási tevékenységek, workshopok, klubok stb). A könyvtár legyen egy olyan hely, ahol jó lenni és találkozni más emberekkel. Emellett azonban a szerző szerint megjegyzendő, hogy nincs még kidolgozva ezeknek az új stratégiai fontosságú tevékenységeknek az minőség és eredményértékelési módszertana.
Dániában most dolgoznak arról, hogy az új könyvtárkép jegyében milyen nemzeti marketingstratégiai erőfeszítésekre vállalkozzanak. Nagy közös gondolkodás kezdődik a jövő könyvtáráról, s a közös vízió terjesztéséről. Ahhoz, hogy a könyvtári személyzet tagjai egy jövőbeni közös vízió nagykövetei legyenek a felhasználók felé, nemzeti programok indulnak marketing és könyvtári módszertani ismereteik bővítésére. Új praktikus ötlettárakat kínálnak majd nekik a közvéleménykutatás titkaitól kezdve a grafikai dizájn fejlesztéséig. A közös gondolkodást fogja segíteni az egyes intézményi sikertörténetek országos bemutatása is, a komoly előrehaladás reményét nyújtva az új tevékenységekhez illő értékelési rendszer kialakításában.