Konnektivizmus kurzus benyomások 2.

Sajnos koránt sem tudok annyi időt és energiát fordítani a konnektivizmus kurzusra, mint amennyit terveztem. Barabási Albert László könyvét már régebben elolvastam, nemrég pedig újraolvastam, s pár évvel ezelőtt volt szerencsém élőben is hallgatni az előadót. Egészen lenyűgözően zseniális ahogyan bemutat egy új multidiszciplináris tudományterületet . Ráadásul oly módon teszi ezt, hogy azt is felvillantja, hogy a technológiai fejlődés,  az internet általi új kommunikációs formák megjelenése miként teremtette meg a lehetőséget az új hálózati tudományos összefüggések felismerésére. Engem az  a gondolatmenet ragadott meg a leginkább, miszerint a fejlődés menete odáig az volt, hogy szétszedjék a vizsgálandó világunk alkotóelemeiet kis részekre, hogy ezeknek a kis részeknek, alkotóelemeknek a működéséből vonjunk le következtetéseket a nagy egészre nézve. Ezek a fajta elméletek nem számoltak azokkal a hálózati működésbeli hatásokkal, melyek a minket körülvevő világ, s a humán emberi működés finom mechanizmusait meghatározzák. Az internet komplex hálózatának a tanulmányozása adott alkalmat olyan modellek felállítására, melyekről aztán villámgyorsan kiderült, hogy az élet más területén is alakalmazhatóak, sőt alapvető jelentőségűek. A hálózatok skálafüggetlen alapú működése, valamint a skálafüggetlen hatásokat módosító egyéb tényezők az én fejemben valahogy mindig az interdiszciplinaritás jelentőségével függnek össze. Az internettől kezdve az üzleti életen, a terrorizmus társadalmi alapjai által keltett kihívásokon át a különféle biológiai alapú hálózatokig olyan finomra hangolt rendszereket találunk ahol az egyes összetevők és csomópontok tulajdonságain túl döntő jelentősége van a köztük lévő kapcsatok irányának, erősségének, komplexitásának.

Az oktatásba ez talán valahogy úgy sugárzódhat át, hogy az interdiszciplináris nevelésnek alapvető fontosságúnak kellene lennie már általános és középiskolai szinten is. Most már szerencsére tantárgyak helyett tantervi szinten is egyre inkább műveltségterületekről beszélünk, de akkor is fontos tudatosítani azt, hogy ezek a műveltségterületek egymással sokszínű kölcsönhatást alkotva alkotnak egyetlen egész színes rendszert. S itt lehet arra a neveléstörténet órákon felvetődő axiómára hivatkozni, hogy már az ókori görögök is a kalokagathia eszméjével jöttek.  Azzal nem érünk el sikert ha olyan módon operálunk a tantárgyakkal, műveltségterülekkel hogy nem mutatunk rá a köztük húzódó kapcsolatokra, nem állítunk fel valamifajta harmonikus általános műveltségi egységet. A természettudományos és a humán műveltség folyamatos kölcsönhatásáról annak igen gazdag tudománytörténeti, tudományfilozófiai hátteréről sajnos leginkább csak a felsőoktatásban esik szó. Pedig a különféle tantárgyi órák anyagába beemelt kitekintésekkel, irodalmi, szakirodalmi szemelvényekkel a diákok számára fel lehetne villantani egy olyan világot melyben jóval kevésbé érvényesülnek azok a tantárgyak, tudományterületek közti elválasztó falak, melyeket az iskolarendszer a diákok agyában rögzít. Az iskolai könyvtárosok pedig ha megfelelő papír alapú offline és online virtuális tudás és dokumentumanyag áll a rendelkezésükre, (az információt kezelő, feldolgozó tudásukkal) nagyon sokat segíthetnek a tanároknak olyan órai tematikák összeállításában, melyek időnként hidat vernek az egyes tudományterületek közé . Itt válik központi jelentőségűvé az, hogy hogyan sáfárkodunk azzal a tengernyi információval ami folymatosan zuhog ránk.

A jelen információrobbanás körülményei között a tanítás és a tanulás metodikájának, az információáramlásban való szelektálni tudásnak a képessége azonos rangú fontossággal bír, mint a tételes (szerencsés esetben egymással összekapcsolható) tárgyi tudáshalmazok.  S itt jönnek be akkor segítségként a tématérképek, a tudásmegosztás különféle hatékony rendszerező csatornái. Ez a konnektivizmus kurzus azért is jó, mert arra motivál, hogy az egyes eszközök használatát felesleges és káros öncélúan elsajátítanunk. Ezek csupán önmagukban áló voltaképpen semmit sem érő eszközök akkor, ha nem tudom, hogy egymással is összefüggően milyen célra, milyen kontextusban használjam fel őket.  A delicious, vagy a google feedolvasója olyan eszközöket ad a kezembe mellyel szelektálni és strukturálni tudom a magam számára azt az iszonyatos információáramot, mely folyamatosan rám zúdul.  Még a Diigo is voltaképpen egy szelekciós segítő eszköz, mellyel magam és mások számára tudok az ajánlásommal, véleményemmel orientációs pontot nyújtani az információ káoszában. S ha gyorsan érdekes vagy fontos és rövid információt akarok megosztani másokkal, arra ott van a mikroblog, ha több időm van, s bővebb lére kívánom ereszteni, arra pedig ott van a webnapló (blog) lehetősége. Ha funkcionális szempontból vizsgáljuk ezeket az eszközöket, egy egészen jó komplex, de hatékony információs, tudásteremtő és megosztó hálózat rajzolódhat ki, mely határozott relevanciával bír, mind individuális, mind közösségi szempontból. Ez a hálózat pedig egyre nagyobb mértékben függetlenedhet a tekintélyalapú formális tudásátadás hagyományos  egyirányú csatornáitól.  Alapvető segítséget nyújthat az egyéni és kollektív tudás együttes harmóniába hozását hírdető konnektivista megközelítések érvényesüléséhez.

Konnektivizmus kurzus indult a világhálón – első benyomások

Nagyon érdekes kísérlet indult el ma dél körül. Úgy próbálják meg a web 2.0 közösségi szellemiségéhez igazodó tanuláselméletet propagálni, hogy közben minden résztvevő a saját bőrén tapasztalja meg, hogy miből is áll ez az oktatási paradigmaváltás.  Hiszen a fő jellemző az, hogy bár két menedzsere van a kurzusnak, ők nem mindenható oktatók. A hálózati tanulás világában megadnak egyfajta kontextust vitaindítókkal, beszélgetésekkel, szakirodalmi linkekkel. Ám a kurzust tartalommal a résztvevők közösségi hálózata tölti fel. Az ő reagálásaik alapján dől el, hogy milyen irányban milyen módon alakul a felvázolt alapkontextus. Az egyének tudás, invenciója, tapasztalatai a kurzus hálózati körében a web 2-es tudásmegosztó eszközök révén egyfajta újszerű egységben összegeződnek, mely egység újra visszahat persze az individuumra is.  A tanulás efajta hálózati körforgása szerencsés esetben kiegészül a skálafüggetlen hálózatok tulajdonságának alapelemeivel. Minél többen tesznek hozzá valamit (ha csak keveset is) a közös tudáshoz, s veszik át a másik tapasztalatait, annál stabilabb hálózatot kapunk. A stabilitást tudatosan nem a szervezők – hangadók dominanciája szolgálja (hiszen ha ők kiesnének, a hálózat könnyen megbénulhatna, így az ő feladatuk a diskurzus figyelemmel kísérése, összefoglalása, továbblendítése). A stabilitást a sok kicsi sokra megy elve szerint egyénileg hozáadott tartalmak adják meg. Ha mindenkihez eljutnak az információk, s beépítik azokat a saját egyéni tudásportfóliójukba, akkor megsokszorozva adhatják ismereteiket tovább más környezetben, más kontextusban, más emberek felé.

Ebben a hálózati tudásszerveződésben van valami mélyen demokratikus, amely talán politikai paradigmaváltást is hozhat.  Egyértelmű ugyanis a kapcsolat az írásos műveltség uniformizáló hatása, s a nemzetállami kulturális,politikai uniformizáló törekvések között. Ennek az uniformizáltságnak az átkát, a nemzetnek mint uniformizált  (totalitárius) politikai és kulturális közösségnek a szembeállítását más hasonlóan uniformizált közösségekkel, keserűen megtapasztalhattuk már a 20. században, s részben napjainkban is. A hálózati elvű gondolkodás, a direkt kapcsolatok, az újjáéledő közvetlen szóbeliség (mely persze szoros kapcsolatban áll az írásbeliség megújuló  közvetlenségi formáival is: lásd wikik, tagelés stb), egy olyan jövő irányába mutat, ahol a tanulás sokkal sokszínűbb, élményszerűbb, a központi hierarchikus struktúrák által sokkal kevésbé irányított lesz, mint manapság.  Felkínálkozik például az esély, hogy az egyéni tapasztalati minták hálózatba szerveződése hatékonyabb védelmet nyújthat például az etnikai, vallási alapú előítéletek ellen, mint a mai etnikai nemzetállami elitek szándékai szerint berendezett centralizált iskolarendszer.  A hálózati alapú tudásszerveződéssel évszázados frontális alapú oktatási dogmák dőlhetnek meg.  Hiszen változik a társadalom, a technikai és a szellemi környezet kölcsönhatásával együtt. Olyan új lehetőségek nyílnak meg, melyek szétfeszítik a hierarchikus centralizáció kereteit. S akkor választ kaphatunk talán arra is, hogy a nyelvi sokféleség megfelelő hálózati szocializációs, interpretációs keretek közt talán mégsem akkora akadálya a különféle népek, kultúrák közti párbeszédnek, mint ahogy az erre a különbözőségre (is) a régebbi paradigmák törvényei szerint politikai és kulturális hierarchikus rendszereket felépítő politikusok állítják.