Tűnődések az MKE vándorgyűlés után

Most már leülepedtek bennem a szombathelyi vándorgyűlés eseményei, s eltűnődtem néhány dolgon. Kezdem a pozitívumokkal. A szervezők kedvesek, barátságosak, segítőkészek voltak. Soha nem furakodtak az előtérbe, ám mindig megtalálhatóak voltak, ha szükség volt rájuk.  Sokszor jártam már Szombathelyen, azonban az egyházi gyűjteményekbe nem egyszerű bejutni. Alapos szakszerű vezetés kíséretében most alkalom nyílott rá, köszönet ezért is.
A lendvai kirándulás is jól szervezett profi módon zajlott. Közép-Európában igen ritka az olyan többnyelvű, s a nyelvek teljes egyenrangúságán alapuló könyvtári szolgáltatási környezet, mint amit ott láttunk (ETO szerint egymás mellett a szabadpolcos térben a magyar és szlovén nyelvű könyvek). Tudom, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. A magyar könyvtári ellátás központja nem a kisebbségi kulturális központként funkcionáló Lendva, hanem Muraszombat, állandó vita van a dokumentumbeszerzés volumenjének mértékéről, kevés a hely a régi könyvtárépületben. Mindezek mellett akkor is mintaértékű az ottani könyvtárosok munkája. S mekkora égés nekünk, hogy míg a közös szlovén integrált könyvtári rendszerben a feldolgozóknak csak a leírást kell átvenniük, s kiegészíteni a helyi állományadatokkal,  a magyar nyelvű dokumentumok esetében sokszoros munka a feldolgozás, hasonló segítség reménye nélkül… Bár talán az új FITT szekcióban ismertetett  magyar könyvtári portál ezen is segíthet majd. Akkor már nem csupán délnyugati szomszédunk központi és intézményenkénti könyvtári szolgáltatásairól  lehet könnyen egységes képet alkotni.
Vándorgyűlésre tulajdonképpen elsősorban a közösségépítő jellege miatt jó menni. Sokat beszélgethetsz olyanokkal az ország minden pontjáról akikkel különben nehezen találkozol össze. Ennek, s a tavalyi vándorgyűlésnek a fényében, igen meglepő volt a szervezők azon húzása, hogy a német előadót a második napi plenáris ülés végére tették be. Tudható volt, hogy a másik két előadót egy szépszámú törzsközönség amúgyis meghallgatta volna. Sokaknak azonban az MMIK (gyermekkorom óta jól ismert) levegőtlen szűk padsorai között szinte megoldhatatlan lett kivárni  a szakmai nóvumként ható idegennyelvű előadást. Míg az első két előadás után pedig épp a magyar előadók törzsközönsége párolgott el. Ezek után nem tartottam elegánsnak Pallósiné Toldi Márta igazgatóasszony részéről, hogy ki tudja milyen személyes érzékenységek által motivált sorrendösszeállításon alapuló, de mégiscsak szervezői hibát a résztvevőkre próbálta kenni. A népet (s a rendezvényhelyszínt) ugyanis nem lehet leváltani, a szervezők dolga épp az, hogy olykor a személyes szempontokon is túllépve, az adott térbeli szituációra figyelemmel a konferencia résztvevőit szolgáló előadás sorrendet állítsanak  össze. Tavaly Szegeden sikerült, idén Szombathelyen nem.  A hiba mindenesetre szerintem nem a résztvevőkben volt. S ez nem az (általam tényleg nagyrabecsült) személyek elleni támadás kíván lenni, csupán akadt egy szituáció amit rosszul kezeltek, de engem az lepett meg, hogy verbálisan milyen határozottan próbálták leverni ezt a résztvevőkön…
Nagyon jó játékokat találtak ki a szombathelyi Forrásközpontban, s tetszett a helyi könyvek vására is. Mindkét helyszínen érdekes könyvtári túrák zajlottak, sok hasznos információval a kulisszák mögül. Újra bebizonyosodott, hogy a közkönyvtárak egyik nagy kitörési pontja lehet a közhasznú információszolgáltatás, (a felsőoktatásiaké pedig a helyi oktatói, pedagógusi, kutatói és hallgatói közösség minél sokoldalúbb szolgálata.) Hiszen a berzsenyis tapasztalatok is arra utalnak rá, hogy pl. az adóbevallás problémakörével foglalkozó rendezvény olyan embereket tud becsalogatni a  könyvtárba, akik kívül esenek a hagyományos szolgáltatásokkal, kulturális rendezvényekkel elértek körén. Kár, hogy úgy érzem, hogy itthon sokszor esetlegesen szerveződnek ezek, nem áll össze egységes koncepcióvá a felhasználók becsatornázása. S az is csak Magyarországon fordulhat elő, amit szintén a BDMK-ban hallottam, hogy büntetik a tanárt azért, mert középiskolai szinten a könyvtárban tart órát, vagy tanulmányi versenyre kíséri a diákját. Miután  ez utóbbi tevékenységek nem számolhatók el a fizetett munkaidő terhére. Elég volt ez a roppant nagyeszű szabály ahhoz, hogy a középiskolai szféra kirekesztődjön a közkönyvtárak látóköréből. Amíg büntetlenül lehet ilyen antiszocializációs intézkedéseket magyarországon meghozni, addig sajnos csak tovább mélyül és egymást erősíti a könyvtárügy és az oktatás válsága. Hiszen a könyvtárak leendő olvasóikat veszítik el ezáltal, ha nem tudják odaszoktatni őket a könyvtári fizikai térbe, illetve nem kínálnak nekik virtuális szolgáltatásokat.
Sajnos túléléshez szükséges alapvető könyvtári paradigmaváltás szükségességéről megint csupán egyetlen, már idézett szekcióülésen esett igazából szó (no meg érintőlegesen a szerzői jogi keretekről és a digitalizálásás kapcsán felvetődő kihívásokról szólt Dippold Péter is a plenáris előadásában).
Szép dolog a könyvtári hagyományok ápolása, de akkor is kétségbeejtő valahol hogy pl. a társadalomtudomány szekció könyvtártörténeti szekcióvá alakul szép lassan át (deklarált szándékaik szerint is, hiszen minden következő évben is emléküléseket tartanának hajdani jelentős könyvtárosokról). Történelem tanári diplomával a zsebemben nem kell győzködni a hagyományápolás  fontosságáról. Másrészt viszont épp társadalomtudományilag megragadhatóan indultak be olyan változások, amelyek alapvetően megkérdőjelezik és átértékelik a hagyományos könyvtári tevékenységeket. Új szolgáltatási dimenziók jönnek létre, újabb és újabb használói elvárásokkal. Északi példák alapján e blog jó része tulajdonképpen ezekből ad ízelítőt. A szakma érdekében tehát igen fontos lenne, hogy a Z Karvalics László-Pintér Róbert féle szcenárióelemzéshez kapcsolódóan mind többen ragadják meg az átalakuló könyvtári valóságnak azt a szeletét, mely számukra relevanciával bír. A FITT soha sem fog könyvtárszociológiai kérdésekkel, a könyvtárosi-felhasználói interakció mélységeivel foglalkozni, mert egyszerűen kívül kerül a hatókörén. Ez másokra várna.
Másfelől pedig igen provokatív lesz amit most állítok, de kiket is tudunk ünnepelni és példaként állítani a fiatalok számára a magyar könyvtártörténetből, nagy társadalmi súlyú az egész szakmát szinte megszemélyesíteni képes hiteles személyiségként? Míg szerencsésebb helyeken a Dewey-féle szabadpolcos rendszerre no meg a helyi autonóm kisközösségekre alapozva egy jól szervezett nyílt szemléletű angolszász típusú könyvtári rendszer jött létre (mely előbb nyíltan markánsan, ma már közvetettebb rejtettebb módon oktatási, nevelési, modernizációs funkciókat vállalt magára), s kitermelte a maga hőseit, nálunk a történeti fejlődés másként zajlott.  Itt a porosz típusú könyvtárfejlődés lett a markáns, erős hierarchikus renddel, kevés kreativitással, innovációs készséggel, a könyvtáros hivatalnoki uralmával a felhasználó felett, a zárt állományok, tömörraktárak uralmával, egyfajta botcsinálta zászlóshajójaként az egymást követő totalitárius rendszerek oktatáspolitkai és kultúrpolitikai törekvéseinek. Szabó Ervin volt talán még az egyetlen, aki heroikus küzdelmet vívott még ezen út elején, hogy egy másfajta, az északi-angolszász modell felé hajló jóval szerencsésebb útra terelje a kialakuló magyar könyvtárügyet. Ez a küzdelem azonban sajnos az adott társadalmi-politikai, történelmi körülmények, sorozatos kataklizmák között nem lehetett sikeres. Utána pedig voltaképp a rendszerváltásig néma csend.  A történettudományhoz hasonló (persze sokszor vitatott megítélésű) nagyságokat, Szekfű Gyulától, Kosáry Domokoson át Szűcs Jenőn és Ránki Györgyön keresztül Romsics Ignácig (hogy csak néhány nevet említsek) a magyar könyvtárügy nem tudott kitermelni magából. A legjobb esetben felbukkant néhány tudós bibliográfus, a könyvtárosképzésben iskolateremtő ám intézményén belül elszigetelt személyiség, jeles művelődéstörténészek (kiknek meglátásai a magyar kultúra új és legújabb kori európai viszonyrendszeréről, a centrumtól való távolságáról-közelségéről kevés emberhez jutnak el) s csupán ennyi. A magyar könyvtárügynek épp az talán az egyik legnagyobb baja, hogy potenciális pozíciója az információszolgáltatás, s a lokális identitások megalapozása terén, az állampolgárok információs igényeihez mérten igen alábecsült, kicsi a szolgáltatói aktív potenciálja.  Szabó Ervin óta nem volt s ma sincs olyan személyiség aki ezt az újra és újra megújuló nyitott az állampolgárok felé forduló partneri és segítői-szolgáltatói szemléletet, mint őszinte szakmai ars poeticat maga súlyával képviselni tudná. Persze némileg önkényes ez az összevetés, hiszen a könyvtárosság sokáig mint szolgáltató- kiegészítő tevékenység így vagy úgy  megjelent az emberek gondolataiban. Az a baj viszont, hogy a társadalmi átlagot tekintve csak igen esetlegesen.  A könyvtárak léte, szolgáltatásai nem épültek bele szervesen a helyi közösségek életébe, sokszor az intézményi szakmai közösségek életébe sem, mint kevesebb vihart megélt szerencsésebb fejlődésű területeken (ezért is öröm ellenpéldákról pl. a balatoni strandkönytár kezdeményezésről hallani). Ha ezzel nem vetünk számot, megint csak homokba dugjuk a fejünket.  Ma épp ez hihetetlenül nehéz volta a munkának, hogy míg máshol a változások szervesen épülnek rá, már meglévő szakmai és társadalmi szemléletbéli alapokra, nálunk ez jóval korlátozottabban valósulhat meg. S nem azt mondom, hogy lehetetlen megvalósulnia. De ahhoz egész másfajta paradigmák szerint kell gondolkodnunk mint amelyek a magyar könyvtárosság jó részét ( s nagyrészt vándorgyűlés munkáját is) áthatják.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.